Aki saját magát szereti, az hogyan tud tisztelni másokat? Ez így nem jó...de ha nem szereti az ember magát, akkor feleslegesen várja, hogy más szeresse, és a tisztelettel ugyan így??? Akkor mi van ha nagy ívben szívod a cigit, ami árt, magamnak ártok, nem tisztelem magam vagy csak szívni néha jó, így szeretem ha nekem jó, szeretem magam, csak nem tisztelem eléggé a testem, hogy megóvjam, ki dönti el mi van? Másik dolog, ha csak magamat szeretem, mégis elvakul az a dolog, hogy én nyithassak más fele, mert csak az én, magam iránti szeretetem tölt ki mindent, és csak magam fele...nem értem. Itt elbukunk. Félünk az újtól, és az új adni a sajátomból, csak néha nem tudjuk kinek, és ha az a "ki" megkap egy kis darabot, majd lesz belőle a töltött káposztának való,azt mondanám itt, hogy a tisztelet mégis csak játszott egy kicsit, megtiszteltem azzal, hogy igenis beszélgethet velem, aztán tovább??? Vagy kölcsönös lesz, vagy nem. Visszatérve a káposztához, hiába mondanám azt, hogy nem minden esetben lesz rossz vége, mert annyira csak arra tudunk gondolni, hogy mindenből csak a negatív áramlik, mert azt dumáljuk be az agyunknak, mert így a "jó", mert így történik mindig, mert ez jön le a kedvenc filmedből, mert szar a példa. És az ember a félelmeivel utál szembe nézni, pedig a negatív megmérettetés mutatja meg, hogy ki kicsoda, és ki mennyit ér, ezért minek féljek ha összetörnek??? Már megint ez az önző csúnya szeretem magam sztori:)) Mindig mindent meg tudunk magyarázni, mindig megtaláljuk a kifogások széles tárházát, és maradok ott, hogy még mindig csak magamat szeretem és akkor mással mi van? Milyen jó, hogy igazából a megoldás bennünk rejlik, az elfolytott érzések fejlesztése a megoldás, amire nem hallgatunk, ebből látszik talán az is, hogy mi van ha mégse szeretem eléggé magam? Hisz, arra se vagyok képes, hogy hallgassak saját magamra, hol van itt a magam iránti szeretet, a tisztelet? Sehol sem...
