Van, hogy már az ember nem mer kockáztatni egy kapcsolatban, mert görcsösen boldog akar lenni már végre, de olyan kár, hogy ebben a kockáztatásban nincs semmi kellemes és semmi örömteli, csak eszetlen és buta ragaszkodás. De mégis ki mondta, hogy az embernek boldognak kell lenni? Van olyan aki folyamatosan boldog? Az előtt dobom el a kalapom...de nem kell eldobjam, mert ilyen nem létezik. Nem hiszem, hogy a boldogság egy folyamat vagy lelkiállapot, nem hiszem, hogy sokáig tart, azt érzem és hiszem, a boldogság csak egy pillanat. Ha valaki nem boldog, nem feltétlen boldogtalan, a boldogság hiánya nem negatív állapot. A boldogság hiánya hétköznapi állapot. Nem boldog, nem is boldogtalan, hanem csak éli az életét örömmel, bánattal, rohanással és ez jobb, mint egy kapcsolatot azért tartani, mert mindenki a boldogságát keresi, és én se legyek már magányos. Nem a hosszú időtartam mutatja a minőséget. Meg kell tanulni magányosnak lenni és azt elviselni, ahelyett, hogy benne legyünk egy olyan kapcsolatban, ami egyáltalán nem is tart sehová és még a pillanatok sincsenek, amik boldoggá tesznek, és mégis csak várunk, várunk hiába. Tudni kell vagy kellene, hogy tartunk-e egyátalán valahonnan valahová...hanem az egész csak megrothad, hullámvölgybe kerül. Addig vannak boldog pillanatok amig úton vagyunk, és érezzük, hogy tartunk valahová. De ha csak egy csepp szikra sincs arra, hogy még útban vagyunk, ne csináld tovább soha, soha...ha mindig ugyan az a mese, ugyan az találkozáskor a viselkedés, ugyan az a konfliktus, hagyd és engedd már el, ebből már csak a szenvedés jön, amit bátorsággal nevezek boldogtalanságnak...plusz a végén akkora a megalázás, de akkora.
Ami esetleg értékelhető ezekből a füstbe ment kapcsolatokból, az az idő, amit az ember a másik embernek adhat, időt az életéből, ha meg egyik fél játszani akar, ezt miért nem veszi figyelembe??? Van akinek az idő többet jelent, mint bármien kincs és ajándék. Ha nem szeretek valakit, attól még lehet rendesen viselkedni és nem kell gonosznak lenni.
